Történetünk
elején a jövő olyan fényesnek tűnt, aztán a dolgok végzetes irányt vettek.. nem
tudom, miért vagyok meglepve. De az én hősöm mindig is Te leszel.. :'')
Tudjuk,
hogyan történt a legutolsó fiúval, aki fájdalmat okozott nekünk. Emlékszünk
azokra is, akik előtte jártak. Nem vagyunk ostobák; ismerjük a jeleket, a
tüneteket, a szövegeket. Mégis annyira mélyen él bennünk a vágy, hogy
találkozzunk az "igazival", hogy nem tanulunk saját hibáinkból..
Korok
hajnalán
Amit csak elérünk, döntsük romokba,
Később fessünk jeleket a homokba,
Hátha még valaki a jövőben eszmél,
Volt néha jobb dolgunk is a szexnél.
Volt
egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy, mit írtam akkor, mit éreztem éppen,
már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Emlékszem,
hogy soha nem vártam, hogy mikor hívsz. Hiszen olyan egyértelmű volt, hogy
mindig felhívtál, ha gondoltál rám, és beszélgetünk egy jót. Beszélgetéseink
tele voltak nevetéssel, csipkelődéssel és szeretettel, barátsággal egymás
iránt. Mindig hívtál, hogyha eszedbe jutottam és én észre sem vettem, hogy ez
nekem mennyire jól esik. Szerettem a mély hangodat, aztán egyszer csak vége
szakadt.
Egy
nőt el lehet dobni, mint egy gyufaskatulyát, mert valaki szenvedélyes, mert
ilyen a természete, mert nem tudja egy nőhöz kötni magát, vagy mert magasra
tör, mert eszköz számára minden és mindenki. Meg tudom érteni... Aljasság, de
van benne valami emberi. De eldobni valakit szórakozottságból, ez több, mint
aljasság. Erre nincs bocsánat, mert embertelen....
Gyakran
elnyom az álom, hogy a félelmeim lássam.
Nem találom magam, nem emlékszem, hova ástam.
A lelked üres papír, ha nem ír rá a szenvedély,
De erősen kell úsznod, hogy az árral szembe élj.
A
világegyetemben van egy apró világ,
Ami csak az enyém, ahol senki se lát,
Ahova elbújhatok, hogyha valami bánt,
Ahol nem érhet vád, hogyha szakad a gát.